A kecskeméti Zoord bevallottan messzire kalandozik az autentikus gyökerektől, de talán mégsem annyira, és alaposabb áthallgatás után sem gondolom így. A keverése persze olyan, ami egy underground partiban, vagy Ozorán is dekódolható vegyes táplálkozású közönség számára is. De nemcsak a megszólalás, a zeneiség is többrétegű. A 2016-os debütálásról többek közt ezt írtam a Lángolós recenzióba: „Náluk semmi sincs kikerekítve, megpucolva, szépen kihegyezve és patikamérlegen adagolva, mintha egy olyan punk zenekart hallanánk, akiknek eszében sincs semmit szalonképessé tenni, nem hajtja őket semmi más, csak a lendület, a húrszakadásig feszített energia.” Az első lemez hangvételét meghatározó nyers lüktetés, az erőteljes és élő megszólalást idéző mixelés most is játékban van, akárcsak a minimalista, hangulati felfokozásra építő zenékre jellemző metódus, ám most még valami több is. Ez a plusz elsősorban hangulati elem, és annak ellenére, hogy nehezen megfogható, kifejezetten domináns hozzávaló.

Egyrészt egészében teltebb a sound, bár a három akusztikus hangszer ugyanaz, mint a debütáláson: doromb, hegedű és dob tölti ki a hangzásteret, úgy szól, mintha valami katedrálisban lennénk a zengetések fókuszpontjában. Máskor meg a pusztán, a szabad ég alatt, és nyilván ez az egyik kulcsmomentum: sikerült ezt összehozni a zeneiség vagy az egységes megszólalás összeroskadása, vagy akár megbicsaklása nélkül. Nem beszélve arról, hogy ez a moldvai csángó és sztyeppei nomád zenéket bátran megkondító akusztikus transzzene mélyebbről indít és magasabbra jut bármilyen elektronikus tükörképénél, legalábbis az én olvasatomban.

Így vissza is kanyarodhatunk ahhoz az imaginációhoz, amit az elején már megpiszkáltam: bár a modern attitűd miatt talán tényleg kevéssé becézhetjük a Zoordot autentikus folkzenekarnak, azonban a puritán megszólalás, az elemi zenélési ösztön, a besűrűsödő energiák meglovaglásának képessége révén mégis közelebb állnak az ősi népzenékhez, mint legtöbben, akik ilyesmivel házalnak. Szóval már a debütálás is oda volt rakva rendesen, be is ragadt egy időre a lejátszóba, és később is előkerült, ha magas-energiafokú lelki masszázsra volt szükség, de a Sailors of the Intergalactic Steppe (Aural Records, 2021) ezt jócskán túlszárnyalja: bele van csomagolva valami megnyugtató teljességérzés, az ember úgy érzi, ha a Zoord is velünk van a cella-apokalipszis korában, akkor azt is kibírjuk valahogy. A lemez berakása előtt olvastam az alábbi önvallomást, és ha akkor kissé túlzásnak is tűnt ez a magabiztosság, a meghallgatása után már korántsem: „Az ember végül is ráeszmél, hogy nincsenek kis dolgok a lét egyik szintjén sem. Nincs totális karantén, mert a lélek ereje átmegy a falakon, és meglátja mindenkor a végtelent a végesben.”
(Aural Records, 2021)

Zoord: Szilágyi Áron – doromb, kaval, Drabant Béla – hegedű, citera, ének, Almási Krisztián – dob.
Közreműködők: Szokolay Dongó Balázs – duda, Szilágyis Rebeka – zongora.