1997-ben, amikor a Zamballarana megalakult, a korzikai polifonikus énekhagyomány már túlesett egy vérátömlesztésen, de új hullámának igazi frissességét ez a társaság jelentette. Ami persze több mint elvárható attól, aminek a neve: „elragadóan démonikus nő”. Tudják, akibe azonnal bele kell dögleni. Mit lehet ilyenkor tenni? A Zamballarana azt gondolta, hogy korzikai alapjaira ráépíti mindazt, ami személyes, és mindazt, ami a világ más tájairól vonzza. Legyen az dzsessz vagy rock, keleti vagy latin, rettenetes súlyú vagy populáris muzsika. Mint kiderült, helyesen gondolta, hiszen anélkül jutott el ötödik albumáig, hogy a gyanús benyomást keltő „fúzió” kifejezést az eszünkbe juttatta volna. Lehetett bármily színes, sosem volt az övé „összeollózott” muzsika. Ennyit elöljáróban. „Breaking” hírként pedig annyit, hogy az ötből a még meleg Carnavale a csúcs, egyfelől összegezve, másrészt megtoldva az eddigieket. Összegezve a vokálist és az instrumentálist, a korzikait és a balkánit + klezmert + orientálist, a halálosan szívszorítót és a szórakoztatót, megtoldva pedig egy másik harmonikással is, hogy azokra még hangsúlyosabb szerep háruljon a varázslásban. Ez bizony csúcsminőség, és nem csak az ismétlés kedvéért mondom. (Casa Editions, 2012, Megjelent: Magyar Narancs)