Felához hasonlóan Youssou N’Dour is a stílusteremtők közül való, csak az ő életműve a szenegáli mbalaxnak lett a metaforája. A lemezeit pedig annak alapján ítéltük meg eddig, hogy mennyi engedményt tettek az európai piac populáris követelményeinek; de most lépnünk kell, pontosabban egészen más irányba fordulni, hiszen az Egypt merőben független a nyugat-afrikai tánczenéktől. Az Egypt a szenegáli szufik zenéje, azon muzulmán bölcseké tehát, akik az útmutatást választották küldetésül: rátalálni a teremtőre, és megérteni a nyelvét, a szeretet eksztázisát.  – Annyi félreértés és hamis magyarázat terjedt el manapság az iszlám körül – írta Youssou az album jegyzetében –, hogy immár ki kellett állni a vallásában rejlő türelem dicsőítésével.

Persze nem csak a szakralitásával tűnik ki az album. Youssou N’Dour és Kabou Guéye szerzeményei mögé – néhány szenegáli doboson és énekesen túl – ezúttal a kairói The Fatha Salama Orchestra sorakozott fel, annak vonósai, fúvósai és ütősei gondoskodtak a méltó egyiptomi tartásról és fényről. Így jöhetett létre ez a ragyogás-zene, mely arabnak túl nyugat-afrikai, nyugat-afrikainak túl arab, Youssou N’Dourtól túl szokatlan – mégsem gyökértelen. Én például nagyon régen voltam ennyire biztos a dolgában. És nagyon régen emelkedtem hozzá ilyen közel. (Nonesuch/Warner, 2004, Megjelent: Magyar Narancs)