Mit is mondanak ilyenkor? Megvan: megérte kivárni. Hat éve jött ki az ezt megelőző Wovenhand album, és már az is más volt hangvételében, mint az életmű nagyja, vagyis az út az alt-countrytól a színházi zenéken át a rockig, meg vissza a gyökerekig ívelt, hogy a zajos és szénfeketén csillogó noise-rock mostanra úgy álljon be irányzékként, hogy zsánercöveket mégse lehessen leverni a környékére. Közel négy évig készült ez az anyag, ebbe nyilván bejátszottak az ismert körülmények is, és David Eugene Edwards most először osztotta meg gyakorlatilag teljes egészében a dalszerzés minden terhét és gyönyörét újkori szerzőtársával, Chuck French gitárossal, aki így összegzi a munkát:

„A zenét a denveri házamban rögzítettük kedves barátunk, Jason Begin segítségével. Minden otthon készült, sok elektronikát bevonva, majd a járvány idején kevertük meg, hátul a falnál. David a három háztömbnyire lévő saját kérójában vette fel az énekhangot. A számítógépemen egy rakás zeném lapult különböző korokból különféle létállapotokban, csináltam belőlük egy playlistet Davidnek, amit aztán apránként faltunk fel. Pár dolgot persze kiselejteztünk, de a legtöbbet felhasználtuk.”

Előállhatnék valami konklúzióval, tényszerűvel, a megszólalástól a dalok szerkezetéig és a dallamokig, kitérve a lelki benyomásokra, ésatöbbi, de minden ilyesmi csak megbontaná az élményt, így maradjunk a lényegnél: remekmű.