A Warhaus harmadik albumát öt évvel az előző után bírta Maarten Devoldere összehozni hosszantartó érzelmi hurkok után, és bár maga a dalszerzési folyamat nem tartott eddig, elvolt közben a belga indie-pop csúcsán trónoló Balthazar projekt munkálataival, ehhez az új Warhaushoz pár hétre átköltözött egy palermói szállodába egy szál gitárral, és ott ki is jött belőle egy egész albumnyi új dal.

A Warhaus világának körülírásához felemlegetésre került anno Leonard Cohen, Tom Waits és Serge Gainsbourg is, maga Maarten viszont csak egyszerű popzenének tartja. Elég azonban csak egyetlen nótáját meghallgatni, hogy egyértelmű legyen: sokkal komplikáltabb a dolog ennél, bele van sűrítve a teljes poptörténet esszenciája, és legyenek bár a legandalítóbbnak tűnő, finoman szőtten melankolikusak a dalok, minden kanyarban történik valami váratlan húzás, billentyűs, orkesztrális vagy ütőhangszeres betét, ami tovább árnyalja a hangulatot. Meg voltam győződve a második album rockandrollosabb kicsengése után, hogy annál tovább nem lehet majd jutni azon az úton, és nagyjából így is lett, mert a következő elágazásnál az ösvény, amin Maarten elindult, egy másfajta üdvözüléshez vezetett. Talán már nem olyan korai azt mondani, hogy ezzel meglett számomra az év poplemeze.