Az orosz-zsidó kocsmazenével berobbanó Vodku világát prózaian is körülírhatjuk: háromszázhatvan fokos közép- és kelet-európai zenei körkép. Vagy akár csontig rágott dolgokat torlaszthatunk: világzene, folk és jazz, balkáni és jiddis zene; esetleg nagyvárosi tangó, sokra mégsem megyünk, a Vodku jóval izgalmasabb annál, hogy belőjük valahová a világzenei színtér közepébe. A professzionális muzsikálás puszta tényén túl van még itt valami... és ilyenkor szokás jobb híján mágiát emlegetni. És valóban, a ragadós dallamok, a folyékony hangszeres futamok, az összjáték, és a vokális megoldások mind egy irányba lőnek ki: oda, ahová igazán vágyunk, és ez egyértelműen a modern ember valamiféle kánaánja, hamisítatlan világi nirvánája; tele érzelmekkel, mázsás pillanatokkal, megélések ezernyi árnyalatával, kultúrák egymásra hatásával, és ezek nemhogy kioltanák egymást a nagy akarásban, éppenhogy felemelik.

A Vodkusok lemezborítóban, ilyen-olyan fórumokon gyakran felhozzák a napfényt és az örömöt, amit egyrészt aláírunk, az az erő, ami őket segíti, ebből a két forrásból bizonyosan táplálkozik, de azért akad itt alámerülés másfajta mélységekbe is, igaz, ezt sem tagadják: „az örvényeken és viharokon pedig bátran verekszik át magukat”. Azt hiszem ez az egyik kulcs, ilyen intenzitással és nyílt bátorsággal tényleg csak kevesen tudnak kötött formákhoz nyúlni, azokat tartalommal feltölteni, és megéléseiket valós idejű látomásokba csomagolni. A Vodku ezzel a 2014-es Még egy kör című negyedik megjelenésével huszonkét év után tisztázott le gyakorlatilag mindent, amit a kezdetektől magával cipelt, én pedig ezzel a tizenhat dalból álló, hetvennyolc perces anyaggal azóta is igen jól elvagyok. És immáron nyolc éve Bede Sarolta az egyik legkedvesebb magyar énekesnőm.