Az album 2018-as megjelenésekor írtam az alábbi recenziót a Lángolóra:

Az etno alapú, ívesen felépített, a hangszerelésre nem mennyiségi halmozásként, hanem érzelmi és zenei minőségként tekintő és azt újrafogalmazni szándékozó úgynevezett folyamatzenét játszó bandák egyik legeslegkitartóbbja az 1991-ben Kecskeméten alakult Úzgin Űver. Az előbbi leírással persze konkrétan magát a zenekart igyekeztem jellemezni, mert fontos, hogy nem az a fajta elszállás dominál itt, aminek minden következmények nélkül csak úgy nekifekhet beütve a mezei sztóner, mert a fagyi visszanyalhat. Nem mintha az Úzgin annyira embert próbáló, vagy karcos lenne, de elvárja a szerves, minimum érzelmi részvételt, olyan tájakra kalauzol, ahol az utazásban résztvevő önmagával is találkozhat, ez a fajta nyílt és őszinte szembenézés pedig nem mindenki kenyere. Akinek viszont igen, az sose engedje el többé ezt a nagyszerű bandát, akit egy korábbi lemezük kapcsán így jellemeztem: „Ez a nyugodtan hömpölygő, pszichedelikus, egyszerre gazdagon és mértékkel építkező és hangszerelt folyamatzene számtalan műfajból és metódusból merít, és van valami semmi máshoz nem hasonlíthat ősi rétege. Ez az elemeltség és a trendek semmibevétele külön is nagyon vonzóvá teszi, ráadásul a mélységekbe és megpróbáltatásokba való alászállás ilyen míves megszólalással percek alatt koncentrált figyelembe von.” Új dalokat tartalmazó albumot bár csak több évente adnak ki, de még sosem telt el nyolc év kettő között, a Bucka című sorlemez 2010-es, két évre rá ugyan kijött a remix változata, majd három évvel ezelőtt a 99 címűnek az átmaszterelt újra kiadása, most pedig a hatszámos Patak (LP-n és digitálisan a hazai Mana Mana Records, CD-n a berlini Lollipop Shop publikálja).

Erre az anyagra is igaz minden fenti megállapítás, de ez az állhatatos kitartás közel sem besztondult monománia. Ez a fajta, az elektronikus momentumok ellenére is élőn fénylő zeneiség olyan szinten ki van találva és dolgozva, hogy bolondok lennének egyszerűen csak maguk mögé hajítani, viszont olyan új elemek kerültek most a képbe, mint például szöveges ének: a Shirat HaYam című dalban PollyFlow héber nyelven dalol a Vörös-tengerről. A címadó szerzemény 16 perces áradása pedig még sosem ment ilyen messzire a végtelen természetes csodájának és folytonos megújulási képességének keresésében, és azt hiszem a hangulatfokozó szöveg nélküli vokál is több mint valaha. A zenekar alaptrióra fogyott mára (Farkas Marcsi: hegedű, vokál, Homoki Péter: Gitár, basszus, elektronika és Majoros Gyula: furulya, klarinét, duduk), és minden jel szerint igen jól van ez így, semmi és senki nem hiányzik belőle, tökéletesen teljesek és harmonikusan ön-azonosak hárman is. Az Úzgin Űver az arányok jó belövésének egyik nagymestere, van sok hasonló utat járó banda világszerte és itthon is, de az Úzginből hiányzik az a fajta kamuzós, new age-es bizonygatás, amely csapdát bizony még a legjobbak is alig tudják elkerülni. Így ebből a fényszögből is az Úzgin a legrátermettebb kutatója az ősi népzenéknek, már persze ha nem az autentikus, hanem a modern városi népzene halmazában gondolkodunk.