Ez a veretes rockzenében érdekelt banda többrendbeli vonzással bír a magamfajtákra: az egy dolog, hogy a Rolling Brian Jones féle rövid pszichedelikus korszakának szerelmetes kölcsönvételének csúcsra járatását bővítgeti kiadós diszkográfiájával immár évtizedek óta, és ebben a kozmikussá dagadt halmazban csak az nem talál kedvére valót, aki alapból nem szeret vagy bír rácsatlakozni az efféle folytonos elröppenés-vágyéletre; ezért ugye megkapjuk hozzá az összes toldalékot is, a balhés-rockandroll életmű összes elemét, amiket sorolni sem szükséges, és bár ma már messze nem annyira menő az efféle tékozlás-menü, mint például kamaszkoromban, amikor is kifejezetten hajtottunk az összes különcség testközelivé otthonosításában, ez a banda pedig úgy karcos és nyers, hogy abba hallhatóan rengeteg munka és tapasztalat koncentrálódott, tehát még a felemelő tudatosság is bejátszik, amit ezek szerint drogokkal sem sikerült gallyra vágni.

A legendás frontember, Anton Newcomb meséli az új anyagról: „Az album nagy része az élettel való kapcsolat megerősítéséről szól. Ez ugye egy egzisztenciálisan sötét korszak, szóval jóféle harcról van szó. Azért éneklek, hogy másokat is megerősítsek ebben, mert bár elsőként azt kapom vissza belőle, ami nélkülözhetetlen számomra, de úgy tekintek rá, mint amire másoknak is szüksége van. Ez egy belső tűz, ami nem a fákon nő. Saját kultúrát teremtek, mert ezt a világ nem biztosítja, egyszerűen nem létezik, ha nem veszek részt benne.”