Takáts Eszter és Zenekara a 2017-es évet az Okozz engem másnak című kislemezzel nyitotta, és aztán az EP dalai rákerültek a még abban az évben kiadott Bocsáss meg című dupla albumra. Ami egyébként az év (pop) szenzációja lehetett volna, ha a szakmai akarat rámozdul. Eszter persze kezdetek óta bátor és kitartó, Facebook oldalán ezt írta magáról egyes szám harmadik személyben: „Tanári végzettsége ellenére megmaradt a színpadnál, és a dalszerzésnél, hogy ötleteit időkorlát nélkül megvalósíthassa. Vállalja a bizonytalant, és a küzdelmet a kívánt célért”.

Ha nem akkortájt született dalokból állna az album, mondanám, hogy tökéletes best of, esszenciális életműösszegzés, csupa slágerrel a pop-punktól a blues-rockandrollon át a rádióbarát folkig. Sikeres előadóknál gyakori médiatéma, ha önállóan komponálnak egy-két nótát saját lemezeikre, Eszter viszont ontja a jobbnál-jobb dalokat szerzőként: zenét és szöveget ír, nyakig benne van a hangszerelésben, érzékeny de erőteljes hangján eldalolt melódiái jó része bizony az égig ér. Eszter sajátos írói eszköztárának egyik sarokpontja, hogy legtöbb sora önállóan is működik, pedig mintha rendre lemaradna a végükről egy-egy szó, valami lekerekítésféle - persze meglehet, hogy költőisége pont a könnyítések elhagyása végett egyedi igazán. Végül aztán minden mindennel összecseng, egymást építik tovább a bennük feszülő gondolatok és impressziók.

Bár az elején már elsütöttem a konklúziót, de még egyszer: a Bocsáss meg messze az év legjobb hazai albuma volt 2017-ben. Műfajtól függetlenül.