A rend kedvéért az elején kezdem. A Söndörgő 1995-ben alakult meg Szentendrén, és a Vujicsics együtteshez kötődő családi szálai, illetve a délszláv népzene iránti rajongása okán kezdettől adott volt az irány. Hogy ennek a hagyománynak a mintázatát milyen hitelesen formálta a maga képére, az a legkevesebb, ma már szót sem érdemel… Az ámulatnak inkább az képezi tárgyát, hogy lemezről lemezre hányszor tudta újabb rétegekkel gazdagítani a világát.

És most megint más, nagyon. Az új album jócskán elrugaszkodott a kellemes, korai tamburamuzsikáktól, de ahhoz a vadabb hangütéshez sincs köze, amit a Söndörgő a szaxofonos Ferus Mustafovval együtt művelt (Söndörgő & Ferus Mustafov). A kesernyés balkáni blues (Lost Music of the Balkans) ugyancsak más tészta, de nem hajaz sem a pszichedelikus rockra (Tamburocket), sem a pörgős klezmerre (Szikra) – szóval, ha valaki a „járt utakat” keresné, annak rossz hírem van. A Nyolc 8 Nyolc úgy érvényesíti a Söndörgő önazonosságát, hogy abszolút önálló buli… Ez most a Söndörgő kortárs, ha úgy tetszik, komolyzenéje, amelyben – akár a 8-as szám a Möbius-szalagon – egymásba folyik a lágy tambura és a bősz szaxofon, a Dunakanyar és a Balkán, a klasszikus és a népzene, a Bartók-feldolgozás és a saját szerzemény. Ennek a korábbiaknál jóval komolyabb figyelmet követelő muzsikának könnyen kitapinthatók a gyökerei, de nincs az a fiók, ahonnan ne lógna ki. Gyanúm szerint mindössze egyetlen szóval írható le: Söndörgő. És nem is akarok többet kitalálni. (SNDRG Music, 2019, Megjelent: Magyar Narancs)