Most, hogy tizensok év után Siouxsie újra turnézik, ideje volt szétnézni a diszkográfiájában: hetek óta benne vagyok nyakig, áthallgatom a lemezeket, nézem a klipeket, koncertfelvételeket, interjúkat. Először valamelyik korábbi nagylemezre gondoltam múltidézésként, a 81-es Jujura, vagy a 86-os Tinderboxra, de aztán valahogy mégsem ezeknél maradtam. A 91-es Superstition című tízedik Banshees album akkortájt poposabbnak minősült a korábbiakhoz képest, és maga Siouxsie sem volt egészen elégedett a produceri munkával, túlzottan jólfésültnek tartotta a sok számítógépes vezérlés miatt, Steven Severin basszgitáros viszont, aki a zenekaron belül egyébként nyakig benne volt mindvégig a produceri és zeneszerzési dolgokban is, kifejezetten bírta Stephen Hague munkamódszerét, azazhogy a legnagyszerűbbnek tűnő pillanatokig kell csiszolni mindent.

Idővel bizonyos dolgok persze elvesztik élüket, összeérnek, elmosódnak a korábban határozottabbnak érzett kontúrok, és csak a lényeg marad: a jó dal. Persze szó nincs kereskedelmi popról, mainstream üzleti kidekázásról, a Superstition egy remek bandát, sőt, a világ egyik legjobbját, és ezen belül is egy kivételes dalszerző énekesnőt menekített ki az univerzum számára. Ragyogó állócsillag az őrült kavarodásban.

Oké, itt a Tinderbox is: