A finn bőgős, Sampo Lassila – aki gereblyén, habverőn és tojásszeletelőn is biztos kézzel játszik – az első finn bolhapiacról nevezte el Narinkka nevű zenekarát. Ami a piacot illeti, az 1929-ig működött a város keleti, multikulturális részén, ami pedig Lassila trióját, az az ottani kacatok közt az európai klezmerszíntér egyik legelragadóbb hangvételére talált. Nem beszélve arról, amit Lassila belegyúrt.

Az ő klezmerét ugyanis mélyen megérintette mindenféle más muzsika. Finn is, szláv is, latin is – a népzenék és a kortárs kamarazenék különféle területeiről egyaránt. De ez semmi, hiszen mindemellett Lassila kompozíciói afféle „filmzenék”, melyeknek mind megvan a maguk „jól látható” sztorija is, ezúttal a ki- és bevándorlás tematikájából. Ha már 1870 óta több mint egymillióan emigráltak Finnországból… A Contabile hősét, a fiatal Helént, palermói szerelme késztette maradásra, és boldogan éltek volna, ha Sergióval nem számol le a maffia. A Colonia Finlandesa Matildája és Mattija – százhúsz családdal egyetemben – Argentínában próbált a paradicsomra találni, de csak arra a pár percnyi kegyelemre futotta, amíg belefeledkeztek egy tangóba. És így tovább… a finn isten háta mögötti Palkanóig, ahol bosnyák ácsok istentelenül tüzes partikat rendeznek szombat esténként már vagy százötven éve.

2013-ban, amikor a Sampo Lassila Narinkka első albuma, a Suomiklezmer kijött, egy lyukas garast sem tettem volna arra, hogy a finomsága überelhető. De most rátettek még egy lapáttal. Sőt. Ha szétnézünk a világban, nem sok példát találunk arra, hogy egy szolid zenei befolyásból ilyen sajátos és burjánzó univerzumot teremtsen egy akusztikus trió. (Melybe Lassila mellett Aleksi Santavuori brácsával, Harri Kuusijärvi pedig harmonikával teszi a magáét.) Melankólia és humor, magasság és mélység, helyi érték és univerzalitás, csak leshetünk, mint a moziban… És közben persze azonnal peregni kezd a saját filmünk.
(Narinkkaattori Records, 2016; Forrás: Magyar Narancs)