Túl sok finn metál banda nem fog felbukkanni ezen a honlapon, az már ziher, de ha Richard Dawson összeáll eggyel, az azért más tészta. A mai angol freakfolk egyik kimagasló alakja a finn Circle zenekarral idén november végén jelenteti meg Henki című albumát, melynek ez a klip a beharangozója.
Dawson legutoljára 2019-ben adott ki lemezt, a 2020 címre hallgató album a régebbi anyagaival együtt óriási kedvencem, kábé kéthavonta rákeresek a nevére, hogy van-e bármi új megjelenése.
Nem gondolom, hogy könnyen adja magát, eleve ez a folk-metál valahogy nem passzol elsőre, mintha olyan béna lenne az egész, Dawson a kappan hangjával, meg a faék-egyszerű riffekkel. De aztán szépen bekúsznak a dallamai a fejembe és azon kapom magam, hogy heveny extázisban áriázok a metrón. Pont úgy, mint azok a hétköznapi kisemberek, akikről Dawson olyan eleven és elementáris képet fest a dalaiban.
Számomra ez a rém puritán klip is gyönyörű (Steve Davis snooker-legendát látjuk különben az asztalnál), ahogy Dawson kiszolgáltatottan nézi, hogy az élet szép sorban elrakosgatja a golyóit, végtelen hosszan és siváran, miközben arról énekel, hogy az ápolónő anyja a 80-as években milyen lidérces spirituális élményeken ment át a kórházban, amikor az éppen elhúnytak elsétáltak mellette; s így a lepotyogó golyók akár lehetünk mi is. És mégis, ahogy a halottak körül a fekete fényből megjelennek a liliomok és a rózsák, úgy bukkan elő folyton Dawson művészetében a mély humánum és a remény.

Régebbi Dawson-alapvetések: