Azt is nagyon bírom a finn világzenében, hogy folyamatosan meglepetést tud szerezni. Már azon kívül, hogy megbízhatóan „őrült” és „depressziós”, illetve igazán példásan bánik a „hagyomány” és a „korszerűség” eszköztárával.

Pekko Käppi (negyedik) albuma esetében mindez a következőképpen néz ki. Amiként a borítója, a dalok témája is kész horror: sötét erdők mélyén, drasztikus madarak, sírok, koponyák, fekete macskák és csöpögő vér közepette az ifjú Kaarin kalandozik a mágia, a szerelem és a halál birodalmában. Szóval, hardcore folklór. A hangszerelés ugyancsak megér egy fekete misét: Pekko az archaikus jouhikko (a lovak sörényével felhúrozott vonós hangszer) mestere – ezzel zúz a halott lovak csontjairól elnevezett zenekara élén. Összesen hárman tolják, de valahogy többet hallani, elvégre a finnek keverni is nagyon tudnak – ezúttal gitárokat, mandolint, bendzsót, ütőhangszereket és egy kis szintit; meg hát mindenki énekel.

Pekko korábbi dobásai (Jos ken pahoin uneksii, Vuonna ’86, Rammat Jumalat) is kedvező fogadtatást kaptak, de most tényleg padló. És az a legkevesebb, hogy először találkozhatunk a XVII. század előtti runo dalformának ilyen sűrű, bluesos-rockos újraértelmezésével. A „csúcsa” abban rejlik inkább, hogy szemezgetésnek ezúttal nincs helye: ennek az anyagnak minden porcikája ütős. (GAEA Records, 2015, Megjelent: Magyar Narancs)