A Butthole Surfers a megszűnése óta nagyon hiányzik, volt ugyanis valami furamód megnyugtató abban a torz tükörképben, amit elénk toltak minden megnyilvánulásukkal. Nem beszélve a zenéjükről, ami kb úgy nézett ki, hogy minden lemezükhöz kinéztek valami özönvízkori rocksémát, vagy akár konkrét albumot a korszakosok közül, kiforgatták mindenéből, felrobbantották, a szétspriccelt darabokból pedig összeraktak egy saját nagylemezt. Így aztán már nem lehetett józanul meghallgatni többé az eredetit. Egyrészt tehát a Butthole felülírt mindent, amihez nyúlt, ezek a kifordított kesztyűk pedig senki másra nem voltak jók, a Surferseket nem lehetett sem utánozni, sem lenyúlni.

Paul Leary, a Butthole gitárosa mostanára megelégelte a csendes pihenőt, szólt zenészhaveroknak, és ott folytatta, ahol kellett: ugyanaz az alig vállalható, kényelmetlen abszurdszínház folytatódik...