Nyeső Mari a Hagyj szabadon című negyedik lemezén olyasféle áradást valósít meg hangjával, szívével, kitárt szárnyaival, hogy a társaságában esély nyílik az elröppenésre – és ha már vele sem, talán mással sem. Ez persze ízlés dolga, tudom, mégis azt kell, hogy mondjam, a lehetőség Nyeső Mari zenéjével valóban adott egy kis szökésre a kötések világából. Első, címadó dalával, aminek alcímében vállalja, hogy Eső vagyok, már be is juthatunk belső lényébe, de mélyen, és onnan nem érdemes rögvest kimenekülni. Elsősorban, mert nem akar erővel ott tartani, az ő fogsága ráadásul édes melegség. Nyeső Mari világa ugyanis napsütötte, tarka, apróságokkal teli, játékos, az ember teljességét átjáró és folyékony valósággá áll össze. Persze szó nincs arról, hogy ne lenne néha éppen ezért akár megrázó is, gondoljon erről Ő maga akármit. Olvastam anno egy rajongói facebook bejegyzésben, hogy az illető hölgy elsírta magát a Nap és Hold szövegén, mire dalszerzőnk gyorsan hozzáfűzte: „Jaj ne! Sírni? Hát nem azért írtam én ezt! Inkább energiát szerettem volna sugározni ezzel a dallal, miként a Nap is teszi.” Így is van, miközben azért ilyen mondatokat hallhatunk benne: „Az Isten minket mért teremtett / ha nem lehetünk soha egyek / csak Teérted világítok / tűzből vagyok, Rád gondolok”. Máshol pedig így szól: „Most mikor a szerelmet már csak hetekben mérik / add, hogy ez a kis utolsó már kitartson az öröklétig”. Egyszerűnek tűnő, csak úgy valahonnan kiröppenőnek tetsző dalok sorjáznak, miközben egy önvallomásából kiderül, hogy sok-sok évig készülnek, csiszolódnak, és ha az ember tényleg meghallgatja és meghallja őket, elhiszi, amit erről a szerző vall: „Már sem elvenni belőlük, sem hozzátenni nem tudok egyikükhöz sem. Minden szó, hang, akkord számomra már a helyén van. Így szeretném hanglemezen megmutatni őket”. Hogy egyértelmű legyen: a hagyományos popzenei ráközelítés itt mit sem ér. Oly sok dalszerző vágyik szinte hiába arra, ami Marinak sikerült: szubtilis érzékenységű, csillanóan megszólaló, sokrétegű és akusztikus dalok születtek műfajok kiérlelt minőségeit új egységgé oldva, ahol a mesterséges definíciók értelmüket vesztik, és a lényeg még a tökélyre faragott zenén és szövegen is túlmutat: „Szavak, szavak, szavak, de a zene úgyis az Isten felé halad, halad, halad”. (Gryllus, 2014)