Tente, baba, tente… Közismert népi ringatónk azt a tévhitet keltheti, hogy egy altatódalnak nélkülözhetetlen kelléke a baba. Holott szó sincs róla! Saját magunkat éppen úgy álomba dalolhatjuk, ha menekülni szeretnénk az ébrenléttől.

Mint debütáló albuma borítóján írja, a finn Inke Niemi is altatókat szokott énekelni, amikor szabadulnia kell a szorongástól, stressztől, depressziótól. Spiraalit című albumának dalait akkor kezdte írni, amikor meghalt az édesapja, és azt érezte, hogy csak egy erdő sűrűjében találhat megnyugvásra. Ott aztán a fák, a madarak és a szél hangjai összefonódtak az énekével, és olyan mély gyökeret eresztettek, mintha egy varázslatos álomvilágba merültek volna. Tente, Inke, tente… És mire felocsúdott, megszületett a Spiraalit.

Ennek a tíz dalnak meglehetősen hajmeresztő – olykor egyenesen félelmetes – az intimitása, és totális ráfordulást követel attól, aki bátorkodik hozzá… Ez nem pihentető, nem meditatív, nem trendi, és nem könnyen emészthető muzsika. Nem fogják játszani a rádiók, és alighanem elkerüli a sikerlistákat, pedig az a fajta, amire szerintem könyörtelenül szükség van. Szinte alig hallhatóan csendes, és az ének mögött csak kantelével és (ambientre hajazó) elektronikával operál, mégis képes ellenállhatatlanul behálózni. És akkor dermesztő békesség, de legalább­is halálos nyugi van. (Bafe’s Factory, 2020, megjelent: Magyar Narancs)