Ha azzal jövök, hogy egy tangóharmonika duólemez az utóbbi idők egyik legjobbja, akkor azt könnyű elhinni bemondásra? Ráadásul az égvilágon semmi egyéb nem is szól rajta, csak két tangóharmonika, és a lemez címe is ez: Tangók (Gryllus, 2019). Miquéu Montanaro és Móser Ádám közös lemezén a két muzsikus a létező legegyszerűbb eszközhöz nyúlt: klasszikus jellegű tangókat játszanak kettejük játékára hangszerelve - ráadásul az alapanyagért sem kellett messzire menni, minden dal Montanaro szerzeménye. Őt tiszteletbeli magyar muzsikusnak is tekinthetjük, gyakori vendég színpadainkon, például hegedűs fiával közösen évek óta, de a híres Keleti Szél projektben is benne volt korábban. Móser Ádám is igen aktív zenész a pályán, szólómunkái mellett muzsikál többek közt a Tárkány Művekkel, Ágoston Bélával, a Dávid Klezmer Quintettel, és a Sickratman Intimkártettel.
A tangó alaphangulatában máris egy rétegzett, mondhatjuk túlterhelt csomag: életöröm, szomorúság, szerelem, szenvedély, félelmek, a fény és sötétség határmezsgyéjén kibe-járó muzsika és tánc ez egybegyúrva, nem riadva a tragikus felhangoktól, miközben a napi megtisztulás eszköze is az ilyesmire hajlamos kultúrákban. A klasszikus tangót csak hallgatni, saját környezetéből kiemelve élvezni nem könnyű dolog; néha olyan érzelmi mélységekbe veti magát és közönségét, ami kifejezetten megpróbálja a tűrőképességet. A populáris hajtásai persze egészen mások, és az utóbbi évtizedekben az új-tangó megnyilvánulásai a modern elektronikus tánczenébe is utat találtak. Ezen a lemezen viszont valami mást hallhatunk. Nem azt, ahogy régen csinálták, nem is úgy, ahogy a modern tánczenékben. Mert bár egészen széles érzelmi skálát járunk itt be, de mégis, a megélések közt valamiféle bizonyosság dominál, hogy ez nem ellenünk szól, hanem értünk. Egészen megnyerően lüktet együtt a szív felhangjaival, és bár semmi olyat nem mond, amivel ne találkoztunk volna már mi is életünk során, mégis, vágyott és alig elérhető távlatokról mesél. Átlengi valami mézédes elvágyódás egy szabad világ felé, ami persze a közös és a másféle kultúrából hajtott ki, abból, ami még miénk, de már vissza kell nyúlni érte. A sűrű negyedek, az irodalom, a színházak, az éji klubok világa ez; a tenger hullámai, az esti utca szórt fényei és a kerti lugasok csengenek ilyen tisztán, mert bár benne van az emberi fájdalmak mélysége - egészen a nehezen kimondhatóságig -, de mégis fénylik és egyértelműen megtisztító.
Persze nem tudom, mással hogy rezonál együtt, és milyen mértékben, de számomra ismerős és otthonos minden pillanata. Arra ugyan nem bírok rájönni, hogy voltak képesek eljátszani ennyi mindent abból, ami bennem van, hogy bírják kiolvasni belőlem, vagy ha magukból teszik, akkor hogyan lehet ennyire rokon az enyémmel, de megtörtént: itt van tíz dalba, egy szűk órába csomagolva, és a végére érve már nem is bírok hiányolni belőle semmit. Egyszerűen hibátlan. Mondtam már, hogy nincs most ennél jobb?