Moonlight Benjamin „Haiti Patti Smith-e” a The Guardian szerint, és bár nekem nem pont az amerikai rock-költő ugrik be elsőként a Franciaországban élő énekesnőről, de a lényeget annyiban ez mégis megfogja, hogy belőle is árad poézis, a blues, a rockandroll, borzongatóan mélytónusú hangja pedig egyszerűen megunhatatlan. Persze az is számít, hogy gitár-centrikus muzsikájuk meglepően természetes lazasággal idézi meg a nagy elődöket, de szó sincs innen-onnan lecsipegető kópiáról, egyértelműen anyanyelvi szinten beszélik a műfaji tradíciókat. Persze megnevezhetők olyasmik, mint hetvenes évekbeli blues rock, lebegős pszichedélia, valamint a karibi voodoo dallamok és ritmusok, de a lényeg úgyis a dinamizmus, a valódiság érintése, és a nyomukban járó ünnepi érzés: a Moonlight Benjamin bizonyosan emlékezetes marad. A promóciós szövegek emlegette voodoo-trance jelző legyen bár kifejező, messze nem közvetíti a produkció erejét.