1990-ben, amikor napvilágot látott Mísia első albuma, még élt „a fadokirálynő”, Amália Rodrigues. De Mísiának is kellett valami méltó címet kreálni, így ő lett „a fado új hangja”, aki „új életet lehelt a fadóba”. Ez az új élet nagyjából azt jelentette, hogy a portugál gitár harmonikával, zongorával, hegedűvel társult, a szövegeket pedig kortárs költők írták, de a fado hangoltsága a régi maradt. Már ameddig…

A 2009-es Ruas című albumán ugyanis Mísia azzal állt elő, hogy az is lehet fado, aminek semmi köze a portugál nemzeti zenéhez, ha ugyanazt az érzést sugallja. Bizonyítékul török, spanyol, francia és angol dalokat énekelt, többek közt Joy Divisiont és Nine Inch Nailst, a hozzájuk passzoló hangszereléssel. Viszonylag mérsékelt sikerrel. A fadovilágnak akkoriban új kedvence támadt, a kegyetlenül sugárzó Mariza, aki mellett lehetetlen volt labdába rúgni. Mostanáig…

Most úgy érzem, hogy az a legkevesebb, hogy a Pura Vida a hatvannégy éves Mísia pályafutásának a csúcsa: minden idők fadójában is hallatlan erejű. Miközben nem is kimondottan fado – a távolságtartás kedvéért Mísia inkább a „végzetre” hivatkozik a (fado nevét adó) „sors” helyett, de ettől még éppúgy összeszorul a gyomor. És úgy is marad, az utolsó hangig.

A konszenzus kedvéért nevezzük e lemezt kortárs fadónak, amelybe bőven belefér, hogy az egyik számban csak egy basszusklarinét alkosson kíséretet, a másikban pedig a légies portugál gitárba „belerondítson” egy szét­effektezett elektromos gitár. Hogy egy pillanatig se lehessen kétséges: a mennyet és a poklot csak egy pillanat választja el, ha elválaszthatók egyáltalán. Mert hát ilyen a sors és a végzet, és ilyen a tangó is, amelyből ugyancsak komoly dózist kínál e rendkívüli korong. (Galileo, 2019, Megjelent: Magyar Narancs)