A Meszecsinkát illetően azt az illúziót kergetem, hogy mindenki más is megkapja ugyanazt a nyitottságot, mint ők, de azért mégis: abba a szívcsücsökbe lettek bekvártélyozva elejétől fogva, ami a gonosz nyisszentő manók számára szerencsére láthatatlan. A helyzet még fokozódott is, eddig a folyamatzenéktől alapból elvárható repülőszőnyegre dőlve keveredtem velük zűrbe, de időt hagytak a ráhangolódásra, ilyesmit most alig engednek, már az első hangok borzongatóak, így amit eddig valamiféle bensőséges, lelki melegséget sugárzó buborékhangzásnak becéztem mindenféle variációban, azt most, az Árnyék (CPL Music, 2022) lemezről már nem bírom elsütni. Nem mondom, hogy nincsenek szállósabb menetek, de valami, vagy akár szinte az egész karcosabb, indulatosabb, érzésnehezebb lett; pszichedéliája is más, amik fölött épp elsiklik, oda beleszánt. És ami a legszebb az egészben, hogy még csak nem is védekezek ellene, mert csak úgy tűnik, mintha döntéshelyzetben lennék, ennél azért sokkal rafináltabbak, úgy tűnik, nagyon is tudnák, mit csinálnak. Mindeközben Annamari például olyasmiről énekel, hogy nem akar kinyílni, inkább árnyékként eltűnni a szélben, de hát ezzel is azt támasztják alá, hogy nagyon is képben vannak: a jelenlét vágya és az eltűnésé ugyanonnan fakad, hiszen a lélekhúr pont egy ilyen furán megpendülő hangszer. De lehet, hogy csak azért érzékelem így, mert a neurózis hangját éppúgy örömmel hallom meg, mint a szangvinikus kitárulkozásét. Emil zenéje Annamari szövegeivel és énekével tehát állandó kontrasztban, sőt harcban, de mégis vállvetve suhan letéríthetetlenül útján, akárha egy duális naprendszer ritmikus örvénylésében szédelegnénk. Igazából semmi jelentősége, hogy újra részletezzem a zenéjükbe forgatott zsánereket, a hozadékok kicsengetését, megtettem azt már korábban, ami megszólal benne, az úgyis egységes univerzummá tömörül, gyakorlatilag mindegy, hogy miből.

Egyébként egyértelmű, hogy mit szeretek leginkább a Meszecsinkában: a kiismerhetőség, a tetten érhetőség lehetetlenségét. Hogy sosincs teljesen felfejtve, mindig marad vissza valami, néhány hagymahéjnyi esszencia, cselesen elcsomagolt titkok, amikbe további szépségeket, gyönyört, fájdalmakat, lemondást rejtettek. És talán nem is szeretném teljesen kibontani. És még csak azt se akarom megtudakolni, hogy költők maguk mire gondoltak. Persze lövésem sincs, hogy mitől harmonizál velem ez ennyire, miért fáj, amikor fáj, mi az a hiány, ami ennyire munkál, és vagy elvenni akar tőlem valamit vagy adni, mert ez a kettő közben ugyanaz. Jó lenne persze megfejteni a tudatos én szempontjából, mégis azt választom, ami ahhoz az éndarabkához dörgölődik, amit csak ez a fajta személyes hangvétel tud, mert a többi úgysem nekem szól.

A Meszecsinka máskülönben viszont megkönnyíti a dolgomat: nem vagyok legalább egyedül ebben a szeretem-győlölöm viszonyban, hogy az élet tarthatatlan, de vonzó, hogy a szamszára még mindig nem lett kimerítve, a létszomj követeli a magáét, szívhasadással ugyan, és karcos kéjjel, de követeli. Viszont ha ennyire nekem való egy zene, akkor cserébe oda a lelki nyugalom. Persze pont ez a művészet és a műélvezet lényege: valami fontosat, húsbavágót megfogalmazni a személyes mellett az összemberiből is. Csakhogy minél koncentráltabb és fókuszáltabb a dolog, annál fajsúlyosabb, annál többet elmond az egyes emberről, hiszen bizonyos legbelső rétegek már úgyis közösek. És az élmény is áthatóbb. Ilyen az új Meszecsinka.