Maria Mazzottát a salentói pizzica-revivalben jeles Canzoniere Grecanico Salentino együttesben hallhattuk először, melynek hat lemezén énekelt. Tizenöt évet töltöttek együtt, aztán 2015-ben önálló pályára lépett, de addig is kalandos kollaborációk súlyosbították pályafutását. Bobby McFerrin, Ibrahim Maalouf, Ballake Sissoko, Justin Adams, Goran Bregović, Fanfara Tirana, Eva Quartet, Roy Paci és még sokan mások, ne soroljuk tovább. Emeljük ki inkább Maria jártasságát a Balkán irányzataiban, ami két közös albumot eredményezett Redi Hasa albán csellistával, Ura, illetve Novalunio címmel. Azoktól én nem estem ámulatba, de most minden elismerésem Mazzottáé, hiszen a Keserű szerelem című albumánál megrendítőbbet még nem hallottam arról az égtájról.
Maria ezúttal egy Bruno Galeone nevű madagaszkári harmonikással állt össze, aki jól hallhatóan zseni. Olasz szerelmes dalokat játszanak – vágyakozókat, reményteleneket, siratókat, kiborultakat és kisajátítókat, a szenvedélynek olyan hőfokán, hogy kiverjen a víz. Szóval meglehetősen enyhe kifejezés a „keserű”, ettől a szerelmes füzértől ugyanis menthetetlenül összeszorul a micsoda, elakad a lélegzet, vagyis totál padló. A számok nagy része ismert nép- vagy műdal, különböző korokból, régiókból és stílusokból valók, valójában a nagyságrendjük sem azonos, de ezen a korongon úgy forrnak össze, hogy…! Hogy száz szónak is egy a vége: katarzis. (Agualoca Records, 2020, Megjelent: Magyar Narancs)