Ez nem egy új Mari Boine-album, hanem a legelső, 1989-ből, újramaszterelve, három mai bónusszal. Ám ez szinte "lényegtelen", hiszen aki nem ismeri, minden további nélkül azt hiheti, hogy egészen friss fel-vételeket hall, legfeljebb az lehet "gyanús", hogy szordínósabb a hangszerelése, és (a súlyos bónuszokat leszámítva) nélkülözi az elektronikát. De mondom, nem érdemes különösebben rugózni ezen. A lényeg a lényeg: az az ellenállhatatlan mágia, amit Mari Boine a norvég lappok sámán-tradíciójából csihol: a fák, a jég és az állatok nyelve, a boszorkányok, manók, tündérek hangja, a ráolva-sások és igézések éneke. És ebbe simán belefér, hogy alkalmasint perui furulya, török saz, afrikai dob vagy csupán egy szál zongora szóljon: a Gula Gula nem azzal tűnik ki, hogy összeköt múltat és jelent, egymástól távoli kultúrákat, hanem azzal, hogy külön bejáratú "időszámítás" és zenei univerzum megteremtésére (volt) képes. (Universal, 2005, Megjelent: Magyar Narancs)