A népzenéről jellemzően kevéssé a szabad improvizációk ugranak be elsőre, egyrészt mert a hagyományhűség és a mesterek előtt való főhajtás időnként a hangról hangra reprodukálásban csúcsosodik ki, de szerencsére nem csak. A szerencse következménye pedig az, hogy a vitathatatlanul kijáró tisztelet mellett ma már jelentős részben a kultúrkincsekből való szabad merítés és a személyessé alakítás bátorsága adja a népzene élvezhetőségét és életképességét – a nagyközönség számára mindenképpen. Ezzel az alapállással gyürkőzött neki a Magyar Banda is, a 12 betyár (Fonó, 2021) című albumára többféle tájegységből (Méra, Kalotaszeg, Szentes, Szék, Kurityán stb.) válogatta össze a talpalávalót és a szívhez szólót, a pásztorhagyomány és a vonós parasztzene főleg azon aspektusát kidomborítva, amihez a sok tanulás mellett igazán tudtak kapcsolódni, ez pedig az önismétléseket kerülő szabad variációs készség. A vezérfonal a betyártematika lett, merthogy ezek a korabeli csibészek tudták a legszélesebb szabad csapásokat kilábalni a rendkívül kötött életvitelű hagyományos paraszti kultúrából tágabb létérzéseket nyújtó irányokba.
Az album tizenegy dalában tizenkétszer vannak említve, innen a cím, de ha ezt a réteget félretesszük, akkor is valami nagyszerűre találunk: a Magyar Banda frissen megszólaló, energiákban tobzódó pazar produkciót nyújt, ropogós zenéjük gyorsan beránt, és aki kicsit is engedi magát összecsengeni a muzsikájukkal, mámorító érzésekkel lehet beljebb. Rájuk is áll, amit még a nyolcvanas években fogalmazott meg a szabadság mámorát megszippantó underground kultúra: a rockandroll nem egy tánc. Megfordítva: tánc és persze zene is, de messze nem csak kémiai kötésekben kulmináló paragrafusa a különböző zsánerelemeknek.
A Magyar Banda tehát előlépett a műfaj balladai homályából, megtanultak mindent a népzenéről és a népi kultúráról, majd az akadémikus port azonmód le is söpörték róla, mert jól látják: az él igazán, ami szabad, vagy legalábbis törekszik rá. Ez lenne a minimum a hangszerek lelkes megragadása mellett, és a Magyar Banda a zsinórmérték kijelölése után jól el is lépett már ettől, így nincs más dolgunk, mint lépést tartani velük. Mivel az utóbbi idők legjobb népzenei lemezéről van szó, nehéz is lesz ezt megugrani. Talán majd ők, következő nekifutásra.

(A muzsikusok: Ifj. Szerényi Béla – ének, furulya, tárogató, tekerő, esz-klarinét, Solymosi Máté – hegedű, Szilágyi Márton – hegedű, Zimber Ferenc – cimbalom, Fekete Márton – brácsa, kontra, Tóth Máté – nagybőgő, kisbőgő.)