Tizennyolc évvel korábban rockzenekarokban játszott a Madredeust alapító Pedro Ayres Magalhaes, s amikor kedve szottyant egy kalandra az éppen kulmináló népzenei mozgalommal, majd egy templomban három nap alatt megszületett az elsõ Madredeus-album, nem reménykedett különösebb sikerben, sem abban, hogy együtt marad alkalmi partnereivel. Aztán hogy mi lett a vége, tudjuk, hál'isten. Wim Wenders Lisszaboni története óta a Madredeusszal azonosítják a legtöbben a kortárs fadót, mi több, a tavalyi Szigeten egészen mélyre szívhattuk az illatát.

A Madredeus-lemezek dalai igen közel szeretnek állni egymáshoz, mégsem válik kárukra a változatosság hiánya: bármelyiket ütjük is fel, ugyanaz a bilincs. (Historikusan kitûnhetett, hogy az Ainda címû album után a harmonikát felváltotta a szintetizátor, korábban talán kirívóbb volt a népzenei gyökér.) Most az Um Amor Infinito dalai is igen közel állnak egymáshoz, s a korábbiaktól sem állnak távol, de azért tettek egy lépést a dzsesszes vagy bluesos felhangjaikkal. A gyönyörûség - no és Teresa Salgueiro hangja - mindenesetre a régi, bár a hatásáról azt gyanítom: ha úgy hozza a sors, akár nyugtalanító is lehet hetvenpercnyi éterikus-tömény gyöngédség. Bár a végsõ kérdés mégiscsak ez: mit mondhatunk, ha egyszer megszólít egy angyal? Maradt-e még hozzá szavunk? (EMI, 2004, Megjelent: Magyar Narancs)