Tíz évvel ezelőtt kapásból a Madredeushoz fordultam, ha arra a bizonyos "portugál érzésre" volt szükségem. Úgy lehettem ezzel, mint a Wim Wenders. Aztán a kortárs fado-palettán újabb és újabb nevek tűntek fel, Mísia és Dulce Pontes és Mariza és Cristina Branco, ami ha nem is késztetett csábulásra, azért megosztotta a figyelmemet. De a Faluas do Tejo után, köszönöm szépen, megint béke van. Nekem megint csak a Madredeus kell. Talán őket is inspirálta, ahogy a hullámok felkor-bácsolódtak kicsit; koncerteztek szimfonikus zenekarral, belementek egy remix lemezbe is, és hát négy éven belül immár a harmadik albumukat jelentették meg. Melyhez fogható talán csak a '97-es O Paraiso volt, de könnyen lehet, hogy az sem. Nem arról van szó persze, hogy valami szokatlan mutatvánnyal álltak volna elő, mindössze az tűnik ki, hogy az egyik szám szebb, mint a másik, és hogy az isten sem tudja, mikor szorult úgy össze a szíve, mint most a O Cais Distante után. Pedig ő aztán elmondhatja: erre az angyali szomorúságra egyedül Teresa Salgueiro (hangja) képes, légies kísérőivel és az égieket is meg-ejtő ártatlanságával. (EMI) (Megjelent a Magyar Narancsban, 2005-ben.)