Ha nekem valaki egy olyan lemezt emleget, amelyre a reggae, a rock, a cumbia, a gospel, a dzsessz, a mexikói indián folklór, a közel-keleti dallamvilág és a brazil ritmika egyaránt hatott, akkor én nagyon el tudok kenõdni, de az is lehet, hogy kellemetlenül röhögnöm kell. Most pedig itt van az új Lila Downs-lemez, benne reggae, rock, cumbia, gospel és így tovább, én pedig éppúgy bírom, mint az elõzõ korongját, amin a reggae, a rock, a cumbia és az "így tovább" ugyancsak... De hát mit lehet tenni, ha egy nõ rendkívüli, s mellesleg nemcsak a lemezeit, de a sorsát is átszõtte a... hadd ne kezdjem újra.

Lila Downs egy mixtec indián asszony és egy minnesotai biológusprofesszor házasságából született, Mexikó és Amerika között ingázva cseperedett fel. Hogy õ most az amerikaiak vagy az indiánok közé tartozik-e, azt nem tudta pontosan, bárhova is csöppent, idegenként méregették. Így aztán antropológiai és zenei tanulmányait megszakítva a Grateful Dead zenekart követõ hippik közé állt, ékszereket készített és árult, de velük sem húzta sokáig, két év terápia kellett, hogy "talpra álljon" és befejezhesse tanulmányait. Végül visszatért az édesanyjához Oaxacába, ott kezdett énekelni a bárokban, és ott találkozott egy arra vetõdõ szaxofonossal, Paul Cohennel. Azóta együtt élnek, házasok, s már négy formás album birtokosai.

Amiként az Una Sangre számaiban sem pusztán összefonódtak, hanem könnyen beazonosítható és sajátos ízt alkottak az említett stílusok, úgy tette Lila hangját és énekét oly egyedivé, hogy korábban megmerítkezett az operákban és a dzsesszben is. Ehhez kéretik még hozzáadni (mexikói) forradalmi elkötelezettségét, hogy nagyjából kiderüljön, miért is tartják manapság a világzene legprovokatívabb dívájának. De ha nem megyünk ilyen messzire, akkor is jól járunk ezzel az albummal, mert nagyon ritka élmény, amikor azt mondhatjuk négy-öt pompás számról, hogy ilyennel még nem volt dolgunk korábban. Legfeljebb valami hasonlóval - Lila Downs elõzõ albumán. (Narada/EMI, 2004, Megjelent: Magyar Narancs)