A portlandi Laura Veirst időnként jó újra felfedezni, és bár minden lemezébe beleszeretek végül, főleg amikor van erőm türelmet igénylő zenéjét kellően lelazulva fogadni, de most a csendes kezdőhullámokat meglepően rockos és elektronikus menetek tarkítják, és nem mondom, hogy a kattogó hangok végül rave-partiba omlanak alá az egyik dalban, de azért itt-ott odébb járunk a folktól, és nagy öröm, hogy a finom ívű dallamvezetést néha még jazzbe is elkalandozó hangszerelés gazdagítja. Eddig azt hittem, hogy a neves közreműködőkkel (Bill Frisell, Béla Fleck, Neko Case, k.d. lang, Sufjan Stevens) felvett anyagai az életmű csúcsai, de nem, ez az új az. A két mozgalmasabb-rockosabb klipdalon érdemes túljutni, hogy az egész album megkapja megérdemelt esélyét.