Nemes vállalkozás volna a 63 éves amerikai Lambchop-vezér, Kurt Wagner karrierjét méltatni, és tizenhat lemez után ettől el is tekinthetünk. Elég most annyi, hogy az alt-country / americana zsánerekben utazó bandájára több, mint két évtizedig úgy hivatkoztak: "Nashville legelcseszettebb country együttese". Legyen bármennyire is találó ez a marketinges duma, azért a "régi Lambchop" meglehetősen közönségbarát, sokszor kifejezetten slágergyanús zenét produkált, s idővel komoly hírnévre tettek szert, legalábbis indie-közegben.
Aztán jött 2016, és Wagner 180 fokos fordulatot vett az elektronikus hangzások felé. A zömében melankolikus, költői képekben burjánzó dalok ugyan maradtak, de elkezdett autotune-nal, vokóderrel, meg tudja Isten miféle effektekkel variálni, s sorban adta ki a "szétgórt hangon" felénekelt lemezeket, melyektől sok régi rajongó a falra mászik.
Hogy túlnyomórészt mitől válik szarrá sok hasonló próbálkozás, ez meg miért jön be mégis annyira, nos, erre nehéz megfelelnem. Vagy talán mégis: ami elidegenedett, az bensőségessé hevült. A tavalyi Showtunes album is már tízpontos volt, ez a mostani Biblia-lemez meg a címéhez méltóan egészen az égig nyújtózik. Wagner egyébként egy interjúban említi, hogy nem kifejezetten vallásos, egyszerűen azt érezte, hogy a nem hívőknek is muszáj adni valami vigaszt.
S bár zeneileg minden összetevő ismerős, a zongorás balladák, a női r&b-kórusok, az ambientes háttér, a vonósok, még az egyetlen funky-nótában sincs önmagában semmi meglepő, valahogy mégis igaz Wagner némileg önironikus állítása: No one’s edgier than I. (Senki sincs nálam jobban a szélen, illetve Senki sem bátrabb nálam.)