Drew Gonsalvesnek eszébe se jutott a calypso, amíg Trinidadban lakott. Sőt effektíve a heavy metal izgatta. Csak miután a családja Kanadába költözött, akkor kezdte piszkálni a nosztalgia. Úgyhogy bújni kezdte a könyveket, meg bevette magát a használt lemezekre szakosodott boltokba, míg meg nem szállta a calypso szelleme. (Na és a Jumbie, aki minden titok „megtestesítője” a trinidadi folklórban, de ebbe most nem mennék bele.)

 Szóval, ott tartottunk, hogy a calypso. A calypso Trinidad városi népzenéje, afrikai és európai felmenőkkel. A XIX. század végén már jól ismerték, de inkább a kilencszázharmincas évekre esett a fénykora, a könnyed táncok és a súlyos társadalmi kérdések – jellegzetesen ellentmondásos – műfajaként. Egy magára valamit is adó calypsoénekes éppúgy mindent tudott Trinidadról, ahogy, mondjuk, mindent tudott Maliról egy grió. A század második felében soullal, rappel, raggával és másokkal fuzionálva boldogult, de arra nem emlékszem, hogy bármely előadója olyan viharos visszhangot keltsen, mint most Drew Gonsalves – illetve az ő Kobo Town nevű zenekara – a második albumával. Még csak öt hónap telt el az évből, de számos orgánum már az év albumaként emlegeti ezt a Jumbie-t, szóval komoly varázslattal van dolgunk. Látszólag semmi „rendkívüli”: egy újabb fúziós album calypsóval, reggae-vel, hiphoppal, rezesekkel, rockkal. Csak hát közben leesik az áll, mert ezt így nem hozta össze senki: hogy egyszerre legyen nosztalgikus és előremutató, üdítő és gagyimentes, érzékeny és jó dumájú, laza és költői. Vagyis úgy, hogy tele legyen baromi jó számokkal. (Stonetree Records/Cumbancha, A cikk a Magyar Narancsban jelent meg 2013-ban)