A Karavan Familia lemezeinek minden alkalommal nagyon megörülök, van bennük ugyanis valami olyan közelség, bensőséges, ölelő minőség, ami csakis rájuk jellemző a zsánerben, és aminek hátterében elsősorban talán az áll, hogy családi zenekarról van szó. De ezt kikerekíti az a szándék, ami most az új lemez kapcsán így fogalmazódott meg: „(…) nem sikeresek, hanem hitelesek szerettek volna lenni. Nem gyorsan, hanem szépen akartak játszani. Nem arra törekedtek, hogy „jó bulit” csináljanak, hanem arra, hogy az értékeiket megmutassák. Azt játszották, amit igaznak és szépnek tartottak.” Ez a szellemi értékmérő az albumot hallva nem is kérdőjelezhető meg, ha ugyanis nem lennének ön-azonosak, az kibicsaklana gyorsan, ehhez képest pedig az történt, hogy az utóbbi lemezeik sokfelé mutató etno-kikacsintásai helyett most visszatértek gyökereikhez, és tisztán, egyszerűen szólalnak meg, minden sallangot lecsupaszítva a szívminőségről. (Szerzői, 2021)