Kampec Dolores lemezt kézbe venni gyermeki öröm volt mindig is. Egyrészt az univerzum egyik legeslegjobb zenekaráról van szó, a korosodás csak jót tesz neki, és a lemezei is jól öregszenek. Még abból az érából származnak, amikor a zenekarok tapinthatóan saját világot építettek, nehéz volt sima zsánerekbe sorolni őket. Az, hogy underground, alternatív és avantgárd, mindössze figyelemfelkeltésként és iránymutatásként szolgáltak.

A Kampec egész pályafutása alatt ráérősen érlelte ki a lemezeit (a rendes sorlemezeket tekintve a 2012-es Evaliyé a hetedik), de azért sosem felejtették el a tőlük ismerős ízekkel színültig tölteni, merthogy karakteresebb minden az önazonosság köreiben bóklászva, pedig volt már mindenféle korszakuk: rockban, vagy dzsesszben bővelkedőbb, aztán kísérletezőbb, ezekben az években pedig világzene felé hajlóbb. De hangsúlyozandó, hogy sosem vesztették szem elől a zsinórmértéket, így ezen az albumon se: Hajnóczy Csaba ízes gitárjátéka, Kenderesi Gabi szívet melengető hangja, vagy Grencsó István szaxofonja és fuvolája, együtt a hibátlan ritmusszekcióval olyan ölelő egységet, lelki oázist gömbölyít, amihez érdemes időnként visszatérni.