A baltimore-i muzsikus 2019-es első felütésével bár a teljes tablót elénk tárta, ezzel az újjal pedig nem csak önmagát, de bennünket is megerősített hitében: a hatvanasok második felének beat énekdallamai, a hetvenesből lenyúlt pszichedelikus soft-rock, valamint jelentős jelentős jazztónusok ráadásnak, a nyolcvanasból pedig a new wave és a későbbi indie-pop a manna, de ha már ott tartunk, akkor a klasszikus dream-pop után nem is kell tovább keresgéljünk. És bár nyilván vitába lehet azzal szállni, hogy ami a nyolcvanasok után jött a popban, már úgyis csak ezek újrafelhasználása - én magam se értek vele teljesen egyet, de jól hangzott elsőre a gondolat, így maradt -, ráadásul pont ezt csinálja Julien maga is: újrafogalmaz. Igaz, teheséges benne.

„Azt hiszem, a lényeg az, hogy az emlékezet bizonyos korlátokba ütközik az érzékalkotás során, ezért el kell kezdenie fikciókra hagyatkozni” – mondta Chang. „A Marmalade-t akkor írtam, amikor a szenvedélyes megbánás átalakult valami ismerőssé, a mindennapi élet részévé, olyasmivé, ami időről időre felbukkan még az agyamban, amitől aztán összerándul - az orrom."