Damon Albarn saját lemeze után még egy album, amelyen közreműködött, s tulajdonképpen közvetve neki köszönhető az egész produkció megszületése, mivel az ő fesztiválján ismerkedett meg az amerikai multiinstrumentalista-énekesnő, Joan Wasser (Joan As Police Woman), valamint a nigériai dobos-legenda, Tony Allen. Az utóbbiról mondta Fela Kuti, hogy nélküle nem lett volna afrobeat, de a későbbi afrofunk hangzás is erősen köthető hozzá, hiszen ő maga hivatkozott így az elektronikával, dubbal, r&b-vel, vagy akár rappel felütött saját poszt-afrobeatjére.
Ennek nyomán nyomban meg is érkeztünk a szóban forgó lemez műfaji meghatározásához: ez akkor nyilvánvalóan afrosoul, bár még pontosabb lenne az afrobeat-funk-soul. Az énekesnő okán meg akár ajánlhatnám úgy is az anyagot, mint egy furcsán elszállt poplemezt, bár azok nem szoktak 12 perces számmal indítani. Az angol gitáros-énekes-producer, Dave Okumu révén pedig kap még egy trip-hopos gellert ez a zene, az utóbbi időben számos kísérleti jazzfunk single-jébe futottam bele, amelyeket eléggé bírok. (Közben megjelent egy nagylemez is Okumu saját neve alatt.)
Mindenesetre akármennyire is ismerősek az összetevők, egészen speckó főzet készült, sőt megkockáztatom, hogy bár Tony Allen számtalan remek kollaborációja végigkísérte több évtizedes franciaországi működését, az egyik legfinomabb fogunkra valója, tavalyi halálát követően, ezzel a posztumusz albummal került a tányérunkra.

A 24. perctől a Damon Albarnnal közös szám, Tony Allen pedig a TV-képernyőn.

Szólóban pár évvel ezelőttről.