Vannak mindenféle jó zenék, és van az édes-mámor, ami megjelenhet persze többféle formában, például simogató hangon eldalolva, csendes-poroszkálós ütemekkel előttünk elúsztatva, miközben azért a melankolikus dallamok, a jazzes hangszerelés és az elektronikával szőtt pop-esszenciák kortalan mázba áztatására kerül a fő hangsúly… de hogy a végtelenségig se húzzuk: ilyesmi és ennél persze még sokkal több is a svéd-brit dalos/szerző, Jay-Jay Johanson világa, akit eddig is nagyon bírtam, de amit erre a tánczenés poszt-szinátrás sokadik lemezére összerakott, az valóban a legédesebb mámor.