"Ez egy kerek mű, akadálytalanul folyik, s addig kellene hallgatnod, amíg igazán megérted üzeneteit, imáit, sirámait." - véli a dobos, producer Jamire Williams 32 perces új lemezéről. Az állítást alapjában helytállónak vélem, egyedül talán a zökkenőmentes áramlással lehetnek egyeseknek gondjai, a hirtelen váltásoktól ugyanis jómagam is kapkodtam néha a fejem, hogy ez még vajon ugyanaz a lemez, vagy a Spotify algoritmusa már átugrott a következő előadóra.
Williams alaposan összegyúr minden stílust, s mintegy mixtape-et tárja elénk fekete zenei kaleidoszkópját. Így eléggé rászedve érezheti magát, aki netán a jazzvilágból ismeri a dobost (a felső ligában játszott például Robert Glasper triójában, Herbie Hancockkal, Dr. Lonnie Smith-szel, Jason Morannal), mert itt épp csak súrolja a műfajt. Akad viszont bőven atipikus soul és R&B különböző vendégénekesek tolmácsolásában, aztán art-pop és hip hop, valamint minimál elektronika spoken word bevágásokkal, akár francia nyelven, na meg egy beugró operaénekes.
Williams az utóbbi pár évben egyre ismertebb kortárs pop-produceri ténykedéséről (Solange, Blood Orange, Moses Sumney), de legutolsó, 2016-os kísérleti szólóalbuma után szerintem senki sem várta tőle ezt a teljesen másképpen merész albumot.
Bátor vállalkozás ugyanis a borítón a Rodin-szobor parafrázisaként megjelenő fekete zenét megtisztítani attól a sok sztereotípiától, ami mint lehúzó, ragacsos réteg ragadt rá, s nem engedi szabadon gondolkodni, ne adj isten talpra állni. Ráadásul Williams nem harcos mozgalmárként suvickol, hanem letérdelve. (Lásd a fotót lejjebb.)
Ez a nagyívű mini-szimfónia az International Anthem kiadónál mindenesetre a helyére került, már amennyiben számomra ez az egyik legérdekesebb zenei istálló mostanság.

Szólóban.

Táncossal.