Mehetne Iggy mély tónusú, ezer évnyi érlelésű hangjával megannyi irányba, de hetvenöt évesen is jobbnak látta újra végigszaladni azon a rock-úton, amit csak ő tud egyetlen albumba úgy belesűríteni, hogy a magamfajta képtelen legyen beérni egy-két körrel, pedig bevallom, azt hittem, nagy tisztelettel végighallgatom, akármi történjék és pipa, ehhez képest egész délután nem bírtam lejönni róla. És azóta se. A berlini időket fájó elragadtatással újjákalibráló hangzások és önreflexiók mellett a színtiszta rockandrollig megkapjuk az adagunkat az örökélet elixírjéből, és ha azt hittük, hogy a Miamiban nyugdíjaskodó sztár majd elintézi az egészet tetszetős és profi alibizéssel, nagyot tévedtünk, az ő „Új Atlantisza” csak egy újabb terep, hogy még mélyebben kiismerje önmagát és a világot, hogy végül ódát zengjen róla, belátva, hogy szomorúság, gyönyör, jó és rossz egy kutya...