Ez lett a vége, ez a szomorkás-szép boleróalbum. A történet ismert, de hadd vegyük át még utoljára. Ibrahim Ferrer a Santiago közeli San Luisban született 1927-ben. Miután elveszítette édesanyját, az utcán énekelt, aztán Havannába költözött, ahol harminc évig húzta a Los Bocucos együttessel, holott nem sok öröme telt benne: neki csak a tempósabb son és guaracha dalokból jutott, azt nem engedték, hogy megmutassa kedvenc boleróit is.

Így jött el 1991, amikor váltott – onnantól inkább cipőt tisztított és lottószelvényeket meg mogyorót árult. Így akadt rá Juan de Marcos, aki Ry Cooder megbízásából a Buena Vista Social Clubhoz egy régi vágású énekest keresett. A többi már bizonyára a szemünk előtt pereg: amikor Wim Wenders a Buena Vista Social Club című filmjét forgatta, Ferrer első szólólemezének a munkálatai folytak éppen.

Ami pedig az álmok álmát illeti, 2005-re annak is eljött az ideje. Az a lassú ütemű, spanyol tánczene, amit bolerónak hívunk, a XX. század elején hódította meg Latin-Amerikát. Csak egy gitár kellett hozzá meg egy hang, aminek hinni lehet, amikor az örök, vagyis viszonzatlan szerelemről, a túláradó örömről és a kibírhatatlan fájdalomról szól. Ilyen szentimentális dalokból, a kubai bolerók örökzöldjeiből állt össze Ferrer utolsó albuma, amit néhány héttel a halála előtt, 2005 májusában a Művészetek Palotájában hallhattunk tőle. Emlékszem, akkor már egy orvos is tagja volt a kíséretének, a régi cimborák, a bőgős Cachaito López, a trombitás Manuel ’Guajiro’ Mirabal, a gitáros Manuel Galbán és az ifjú zongorista, Roberto Fonseca mellett. Az öltözőben oxigénpalack, no nem mintha Ferrernek extra kérései lettek volna…

Ebből a lemezből könnyen kihallatszik mindez. Csupa szívügy, a vágyakozás innenső és túlsó partján, no és annak a törékeny hajszálnak a mentén, ami olykor a cipőtisztítás és a világhír közé szorul. (World Circuit/BMG SONY, 2007, Megjelent: Magyar Narancs)