1998-ban, amikor a Ma Ya című albuma kijött, az addig alig-alig ismert Habib Koitéból egy csapásra király lett. Le is borult előtte a világ, elvégre ritkán látott ilyet: a gitáros-énekes Koité úgy tudott megszólalni, hogy abban a különféle mali zenék esszenciája és a nyugati tánczene hatása együtt hengerelt, hovatovább utat mutatott a szintetizátormentes jövendő felé. Annyi melegséggel és eleganciával, hogy eszünkbe sem juthatott számon kérni a mali tradíciók amúgy elkerült mélységeit. Így teltek az évek, közben Koité kétszer is megjárta hazánkat, 2001-ben már a harmadik lemezénél tartott, aztán hat évig nem foglalkoztatta a stúdiót.

Ha jól emlékszem, ennyi várakozás után lehet jókat csalódni, de most nincs veszély. Bamada nevű zenekara élén Koité úgy őrizte meg stílusa jellemző jegyeit, hogy közben feltűnő lépéseket is tett. Az a legkevesebb, hogy egyik-másik számban a fúvósguru Pee Wee Ellis is észrevétette magát. Amire érdemesebb figyelni, az inkább a n'goni, a balafon és az egyhúros hegedű - egyszóval: az ősi hangszerek - térnyerése, illetve a vokalisták megjelenése, s hogy rögtön képben legyünk, minderre elképesztő példa már az első szám. Van még több is - lásd N'Teri, Nta Dima -, de az sem baj, ha leragadunk a Namaniánál, mert olyat csak nagyon ritkán, a legsúlyosabb mestereknél hallani. S innentől már mélységügyben sem lehet szavunk. (Cumbancha/IndieGo, 2007, Megjelent: Magyar Narancs)