Tessenek kimondani, hogy tango sokszor egymás után, és egyből kiderül, hogyan született meg napjaink legnépszerűbb tangózenekarának a neve. A kilencvenes évek végén jártunk éppen, amikor a Párizsban tanyázó (francia) Philippe Cohen Solal és (svájci) Christoph H. Mueller valami mélyebbet akart a zenéjében, mint amit addig a The Boys From Brazil nevű formációval létrehozott. A dub már a fejükben volt, aztán amikor csatlakozott hozzájuk az Argentínából lelépő Eduardo Makaroff, a tangó is bekattant. Mit kattant...? Robbant. Olyannyira, hogy simán elmondható: a tangó drámaiságának és az elektronikus tánczenék popularitásának az egysége elképzelhetetlen volt a 2001-es La Revancha del Tango című albumig. Na, ez aztán azonnal iskolát teremtett, és olyan példányszámban fogyott (millió felett), hogy utána öt évig agyalni kellett a folytatásán.

Míg a La Revancha... Astor Piazzollát idézte, a 2006-os Lunatico a harmincas évekbeli Carlos Gardelt hívta elő, és (összesen) máris kétmilliós eladásnál tartottunk. Most pedig itt van az idei Tango 3.0, és ha valaki azt mondja, hogy ez a Gotan Project legjobb lemeze, én nem kezdek el vitatkozni. Mert az tényleg lenyűgöző, hogy a jellegzetes Gotan-hang mögött mennyi szín, ötlet, finomság található. Julio Cortázar a regényéből olvas egy gyerekkórus előtt, Victor Hugo Morales focimeccset közvetít, elmegy egy vonat, meg úgy egyáltalán, nagy a jövés-menés: a tangók közben hol vadnyugati filmzene, hol füstös dzsessz szól, fúvósokkal, vonósokkal és Dr. John Hammondjával. Hogy is mondjam, ez a lemez mindig más, és mégis a régi. És tök könnyen fogyasztható, és bizony mégis tele van komoly érzésekkel. És persze, mint mindig, Cristina Vilallongia is több számban énekel. És hogyan…! Le a kalappal! (!Ya Basta! Records, 2010, Megjelent: Magyar Narancs)