A Góbé, ahogy a Lángolón írtam nemrég, „könnyedén emeli át a kortárs könnyűzene elemeit a népzenébe, tiszteletben tartva annak gyökereit, egyfajta csavaros népi popzenét létrehozva”. Mivel a kezdetektől fogva ezt az utat járják, azaz sokféle ritmust, hangszerelési és formai ötletet bevetve lépik túl a lehető legtöbb keretet, egészen természetesnek is hat az új lemez hangvétele (aminek az előbb belinkelt dal az egyik felvezetője). Így első ránézésre inkább az ezt az újat közvetlenül megelőző dupla album tűnhet kitérőnek, ami Bartók 44 hegedűduóját állította párhuzamba népzenei forrásanyagokkal, és ezzel érthető módon popzenétől való távolmaradásával tüntet. Ez persze rendben is van a Góbé részéről, rá kellett már mutassanak ők is a kulturális identitásalapra, mert az ilyesféle külső megerősítés vissza is hat, biztosítva az egészséges véráramlást. Épp ezért, mintegy gyors továbblépésként a maratoni múltidézésre, Élem címmel újabb pop-folk körrel erősítettek rá énképükre. Ez így persze nem teljesen igaz, mármint ez a pop-dekódolás, mert a Góbé lényege pont a kommerszen túli érzék, sokan könyöröghetnének is a receptért, például hogy is kell ezt a verze-verze-refrén dolgot úgy csinálni, hogy minden értelmezhető legyen, mégis ott a csavar az egészben. Nyilván ez lehet a kulcs, ezek a csavarintások, az apró ötletek, a különböző hangulati betétek, amik sosem ütik egymást, a ritmus és stílusváltások, amiktől mégis dalban maradunk, stb. Zenéjük élvezeti faktorát elsősorban ez az élettel telítettség adja a meg nem fejtett trükkök mellett. Persze kell még némi bátorság is, hogy az ember tanult népzenészként ne ragadjon purista csapdákba, mert nyilván ragadós a terep, vállalni kell a továbblépés velejáróit. Persze nagy előny a tudás mellett a termékeny ötlet és fantázia, hogy a végén rendre valami olyan szakadjon ki, amire a háklis ínyencek is csettinthetnek, mert ugye bólogatásra okot adó popzenét gyakorlatilag ma már a készen kapható patternekkel is lehet csinálni, de az ember egész lényét átjáró boldogítót már kevésbé.

Érdekes egyébként, hogy a folk életben reneszánszát éli a betyártematika, ami ráadásul nem is betyárromantika, mert szó sincs érzelmes ábrándokról, sokkal inkább a korra való ráreagálásnak a népzenei kultúra részéről, dejszen a külső-belső szabadság kérdése korunk zaklatott és szűkülő keretei közt gyakorlatilag aktuálisabb, mint valaha. Ezzel a Góbé is ráerősített arra, hogy a folklór igenis képes együtt lüktetni a modern ember világával, ráadásul az aktuálpolitika ragacsos útvesztőivel mit sem törődve. Összesítve: abszolút csúcson vannak, a tavalyi forrásrészletező albummal mindent letisztáztak, most pedig ezzel a kifogástalan poplemezzel a korábbiaknál is előrébb járnak, éspedig bármiféle minőségi engedmény nélkül. (A muzsikusok: Várai Áron – ének, furulya, ütőhangszerek, Rigó Márton – hegedű, vokál, Vizeli Máté – brácsák, hegedű, gitár, koboz, nagybőgő, vokál, Egervári Mátyás – cimbalom, dudák, tekerő, töröksíp, Hegyi Zoltán – nagybőgő, basszusgitár, Czupi Áron – dob, ütőhangszerek, vokál.) (Fonó, 2022)