Az Eszterlánc Jegesen című 2014-es albuma, ha az 1999-es első kazettájukat is beleszámítjuk, akkor hatodik a sorban. Ők azon népzenekarok egyike, akik szigorúan egy adott tájegység zenéjére és kultúrájára vannak ráállva, azt módszeresen feltérképezik, és életművükkel annak minden apró zegét-zugát bejárják. Elsősorban mezőségi zenében érdekeltek, azon belül is leggyakrabban Búza és Melegföldvár dalai kerülnek feldolgozásra (az első három lemeznél még a zenekar neve is igazodott a tartalomhoz: Buzaiak és az Eszterlánc, Mezőségiek és az Eszterlánc, Búzai Eszterlánc). Itt az említett két falu mellett Mezőkeszü és Mezőveresegyháza muzsikája idéződik meg, ráadásul mezőségi énekesek – Szilágyi Anna, Takács Anna, Takács Piroska és Vígh József – közreműködésével. Eleve, egyik védjegyük, hogy zenekarbeli énekesnőik – Fekete Zsuzsanna és Navratil Andrea – mellett minden lemezükön szerepeltetnek gyűjtéseik helyszínéről származó adatközlőket.

Az Eszterlánc a cirka tizenöt év alatt többször átalakult, valójában és elsősorban Császár Attila bárácsást jelenti, ő az, aki maga köré rendezi az aktuális felállást – itt rajta és az énekesnőkön kívül Komáromi Márton és Nyitrai Tamás hegedűsökből és Liber Róbert bőgősből áll -, valamint mélyen beleásta magát a régió kultúrájába, személyes ismeretségeket és barátságokat kötött, nagy valószínűséggel hazajár a Mezőségbe. És pont ez a lényeg is, ez a mély leásás és átélés, mert kétségünk sem lehet a dolog valódiságát illetően, ha kicsit is figyelünk, de nem azért, mert simán csak valami falusiast utánoznának, attól nagy valószínűséggel unalmas és érdektelen lenne. Egy tradicionális zenét játszó népzenekar akkor igazán jó, ha beleforgatja magát a dologba. Ha például lemezt csinál, azzal már kilép a világba, kilép a táncházak köréből, más keretek közé helyeződik. Az Eszterlánc ilyen viszonyok közt is érdekes, sűrű, tömény az atmoszférája jól felépített ívvel, ha belefogunk nem is nagyon ereszt, átlengi valami mélyről fakadó melankólia, az elveszettség, csalódás és fájdalom örök emberi tragikuma. De pont ettől vonzó, hogy ezt őszintén, maníroktól és minden műviségtől mentesen teszi. A Búzai utcák című záródal például, amiben Dresch Mihály (aki állandó vendégnek számít évek óta a bandában) szaxofonozik, ritka erős sodrású darab, valahogy így kell megszólalnia manapság egy népzenének, amit nem trendek és külső elvárások, hanem valóban a leküzdhetetlen zenélési vágy hívott életre. Az Eszterlánc sosem volt hivalkodó és tolakodó banda, csak teszi a dolgát, de azt nagyon. Régóta az egyik titkos kedvencem.