A francia "Charlie angyalai" nevű triót az énekes-szaxofonos Thomas de Pourquery mellett a másik szaxis-szintetizátoros, Laurent Bardainne és a trombitás Fabrice Martinez alkotja, kvázi a Supersonic kisöccseként jöttek létre három éve, hiszen a nagyobb létszámú sztárzenekarnak ők hárman alkotják a fúvós szekcióját. A Supersonic új lemezéről már áradoztam a honlapon, Thomas-ról a 'Live' rovatban található külön bejegyzés, Bardainne saját bandájáról is beszámoltam, így bár velük kapcsolatban ezt a lemezt hagytam utoljára, tudjuk, persze hogy tudjuk mik lesznek azokból a fránya utolsókból.
"A zene az egyetlen ismert űrhajó, vagy mindenesetre az egyetlen időgép. Elképesztő. Létezik és itt van a szemünk előtt." - mondja a zenekarvezető, s ahogy a Supersonic album borítóján egy űrhajóból pillantunk ki a kozmoszba, ez a lemez legalább olyan távolra visz minket magunkba, ha nem messzebb. Ezt szolgálják a space-szintis ambient-szőnyegek, a változatos földönkívüli effektek és visszhangok, a visszatérő kántálós-sutyorgós UFO-áriák, amelyek időnként még a jazztől is fényévekre repítik ezt a zenét. Azért ez utóbbi műfaj hívei sem maradnak betevő nélkül, sokszor megvillan a hangszeres játék is, Thomas szólói különösen katartikusak.
De hiába a három harcedzett jazzer, még ezzel együtt sem tudnám simán időutazós jazzlemeznek titulálni a művet, valami megfoghatatlan, spirituális plusz még bejön ezen a sci-fi témán felül. Mintha az egymásba érő számok révén egy negyven perces szertartáson vennénk részt egy különbejáratú tér-idő kontinuumban, a szívgalaxisban.