Az Ongaku (Fonó, 2021) lemez jóval erősebb folk-orientáltsága (és hangszerelése) révén másfajta élményt kínál, mint Dresch jazzkvartettje. De összességében talán mégsem annyira, mint elsőre gondolható. Tradicionális népzenékhez kötött motívumkészlete és hangvétele adott, így a Dresch-féle alap-megközelítéstől elléphetünk kissé, és a teljes műélvezethez ez szükséges is, egyszerűen mondva, aki nem szereti a hagyományos népzenét, ebbe beletörhet a bicskája. Ha viszont egészében, kifutását követően nézzük vissza az Ongakut, akkor feltárul, hogy miért is szerethető a népzene nem csak hagyományos formájában. Mivel megbeszéltük, hogy Dresch messze nem átlagos zenész, azaz ne is várjunk tőle sima zsánermunkát, így adódik a kérdés: kinek való az ő népzene megközelítése? Elsősorban azok számára, akik bírják a formai keretek odahagyását, és a kalandkeresés mellett a folyamatos belső munka harmonizál a karakterükkel. Én például kifejezetten szeretem, amikor az azonosságok mellett a különbözőségeket is megkapom, vagyis ami az általam is dekódolható kulturális gyökerekből fakadva el is emelkedik attól, és új területekre visz. Dresch muzsikájától mindez megkapható egy csomagban: magas energiafokon, egyszerre érzelmi és akarati szinten. A mélységi mámorban lüktető alapok felajzó intenzitással zubognak, a muzsikusok minden jel szerint ismerik a legfontosabb szentenciát: nem hivatalnokként vannak jelen, márpedig nincs az az isten, hogy ez a dög így kijöjjön, ha nem rakják oda magukat rendesen.

És igen, itt is megkapjuk Dresch imprós oldalának színe-javát, a szaxofon és a fuhun mellett klarinét, furulya és kaval is előkerül, és ami a legszebb az egészben, hogy – és itt visszautalnék a fentiekre – pár perc után már el is feledkeztem róla, hogy épp a vonós megfejtésben utazunk, és ez valami nagyon más lenne, mint a többi lemeze. Formailag és hangszerparkban ugyan adódnak eltérések, lényegét tekintve azonban alig, és ha az irányokat vesszük, hogy amaz a jazz felől jut el a népzenéig, ez meg fordítva, a különbözőségek illúzió voltára a közös metszéshalmazban zajló esszenciális folyamatok mutatnak rá. Mint ahogy az is egyértelmű, hogy a tájékozódáson és eligazodáson kívül a műfajilag definiált purista ragaszkodásoknak nincs sok szerepe az élmények megélésben. A jó muzsika gyógyír, többek közt erről szól az Ongaku. Dresch így fogalmaz a lemez kísérőfüzetében: „Japánul az ongaku zenét jelent. A kínaiul ez az írásjegy egy jellel különbözik az orvosságtól. Egy próba alkalmával mikor még nem kapott végleges nevet ez a kompozíció, megszólalt bennünk a keleti kultúrák felé mutató hangulata. Magyar gondolkodással is könnyen összeköthető e két fogalom. A zene és a lélek kapcsolata nem újszerű gondolat, jótékony hatását már az ókori görögök is felismerték. Reményeim szerint ez az album közelít ehhez a két jelentéshez.”

A lemezen játszó további muzsikusok: Csoóri Sándor brácsás, Zimber Ferenc cimbalmos, Bognár András nagybőgős, egy dalban pedig Lőrincz Hortenzia énekel.