Mivel mindenki tudja, szinte illetlenség ezzel kezdeni: Dresch Mihály a magyar etnodzsessz kimagasló alakja, zeneszerzőként és fúvósként is legenda. Pályafutását a jazz fekete óriásainak a követésével kezdte, de aztán rádöbbent, hogy hiába, ez a műfaj egész embert kíván. És nem mindegy, hogy honnan jön, hiszen az fog a hangszeréből szólni. Ettől kezdve kapaszkodott azokba a gyerekkori népzenei emlékeibe, amik a nagyszülei alföldi falujához kötötték.

Az első kvartettjét 1984-ben alapította, és ugyan gyakran változott a tagság, konzekvensen súlyos albumokat tettek az asztalra. Sóhajkeserű; Hazafelé; Gondolatok a régiekről; Zeng a lélek; Folyondár…; Révészem, révészem; Mozdulatlan utazás; Egyenes zene; Ritka madár – megannyi beszédes cím. De bármilyen mélyről tükröződött népzenei befolyásuk, a jazzlemezek polcán volt a helyük.

Na de aztán, úgy három éve, Dresch egy másik kvartettet is alapított. Ebben Brasnyó Antal és Csoóri Sándor Sündi brácsázik (egyszerre), Bognár András bőgőzik, ő pedig furulyáin fújja a magáét. Nos, ez a Dresch Vonós Quartet már nem a dzsessz, hanem a népzene birodalmából való. Ez Dresch személyes népzenéjét játssza, egymásba olvasztva a tradicionális, a feldolgozott és a saját darabokat, olyan frissességgel és zamattal, ami teljesen önálló a magyar népzenei palettán. Roppant izgalmas a két brácsa „kényes egyensúlya”, és mindent üt, amikor Dresch énekel. (Fonó Budai Zeneház, 2017, Megjelent: Magyar Narancs)