Az ötvenes években született Diely Moussa Kouyaté a legjelentősebb nyugat-afrikai gitárosok egyike. Azok közé tartozik, akik folyamatos utazásaik során mindent megtanultak, s akik - a történetmondók, muzsikusok kasztjában - griot-ként olyan spiritualitás birtokosai, amely mögött több évszázad veretes hagyománya áll.

Kouyaté Guineából indult, s Bamakóban tűnt fel, abban a Rail Band nevű restizenekarban, ahol Salif Keita és Mory Kanté is megfordult. A korábban balafonon játszó Kouyaté olyan kemény ritmusban pengetett, mintha még mindig ütne, s ezzel máris elrendezte a maga jellegzetes stílusát. Aztán megjárta Elefántcsontpartot, majd visszatért Guineába, ahol a szintén legendás Bembeya Jazz Orchestra tagja lett, a nyolcvanas évek végén pedig Párizsban kötött ki, ahol az Africandóval afrosalsát, Salif Keitával pedig "afrodiszkót" játszott. Édesanyja híres énekesnő volt, Kouyaté azonban valami görcs miatt elkerülte a mikrofont, s az első - instrumentális - szólóalbumát is csak 2002-ben készítette (Sebe Ayale). A Le Temps a második.

Ennek a változatos lemeznek az volt a mozgatója, hogy Kouyaté közreműködésre kérte a kedvenc énekeseit. Egyikről-másikról nem nagyon hallhattunk idáig, mindazonáltal roppant erős a mezőny, olyannyira, hogy a Salif Keitával közös Na Kankou történetesen a gyengébb láncszemek közül való. Ez kissé sziruposra sikerült, mint még a Je Sais vagy a Tugna című dalok - Amadou Sodia, illetve Kanté Manfila énekével.

De a többi aztán: csúcs. Két olyan csapásvonal is van, amitől rendkívüli az album. Az egyik az afrofunk, elképesztő keménységgel-ritmusokkal-súllyal - lásd az Iden (ének: Abdoulaye Diabaté), a Ketow (ének: Mamani Keita) vagy a Na Foné (ének: Sambaly Diabaté) című darabokat. A másik irány pedig két olyan szerzeménnyel bűvöl el, ami - énekesek ide, koncepció oda - instrumentális (Siguiri és Le Temps), és ami hallatlan könnyedséggel és szépséggel lebeg Kouyaté gyerekkori emlékei felett. Így aztán, ha összegzünk: garanciális élmény. (Universal, 2008, Megjelent: Magyar Narancs)