Az ír muzsikus az ezredfordulós második albumával anno platinalemezig jutott, és talán ő maga más véleményen van, de az, hogy ezt nem sikerült megismételnie, így a külső kényszerek egy része elkerüli, egészen biztosan jót tesz kísérletező kedvének, és széles merítésű dalszerzői énjének. Kilencedik albuma az eddigi életmű csúcspontja: folkos-jazzes színek, néha csak elsuttogott és térbe simított ének, alig-pengetett gitárok, lo-fi elektronika, opálos-melankolikus hangképek, éterien sugárzó ambient hátterek és azokból kisodródó dallamok pasztelles szőttese a tabló. Vele született lírikus énje a változatos témákat (kapcsolati nehézségek, a bezárás hatása, társadalmi-politikai kérdések, vallás) is harmonikus egyszerűséggel fűzi a dalok zenei szövetébe, így a műfai és tematikai sokszínűség ellenére valamiféle puritán egységesség a leginkább szembetűnő. Az utóbbi idők egyik legjobb popalbuma.