Megtévesztő lehet a szólólemez címke, miután David nem csak rocklemezeket rakott össze zenekaraival, és bár a 16 Horsepower és a Wovenhand is afelé súlyoz persze, viszont a folk ambientesebb textúrái nem voltak idegenek tőle korábban sem, de azért ez az új mégis csak a 2018-as, Alexandre Hacke-vel közös albumra hajaz leginkább megszólalásában, ezen felül azonban mégis más, mégpedig drámai kiszerelésének végsőkig tágításában. Érzelmi és szellemi vonatkozásaiban David most egészen a görög sorsdrámákig nyúlt vissza, hogy valami érvényeset fogalmazzon meg a modern emberi létélmények agyonhasznált paneleken túli kifejezésmódjaival. Amire, egyébként, és ezt régóta tudjuk, bármelyik megközelítésével képes, és amiket egyre gyakrabban váltogat életművében, mintha képtelen lenne már egy-egy kifaragott projekténél leragadni.
Sűrű, tömény emberi apokalipszis, engedmények nélkül, de talán éppen attól felemelő mégis, hogy képtelen erőtlen és fals hangokhoz nyúlni. Némileg túl van már saját zsánerein is.