A panamai származású chicagói dobos lemezének beharangozó klipjéről már beszámoltunk, de a rend kedvéért a teljes albumról is szót ejtünk, ha már ez az egyik kedvencünk idén nyáron. Szólóban ugyan ez Villarreal debütáló albuma, de különböző zenekaraival (Valebol, The Los Sundowns, Ida y Vuelta), kollaborációival és DJ-szetjeivel eddig is markáns egyénisége volt városa zenei életének. (Lásd lentebb a 18th & Morgan klipet.) Együttesei közül számomra kiemelkedik a Dos Santos, ennek nagyszerű tavalyi lemezéről (City of Mirrors) emitt értekeztem, s azóta csak még jobban megszerettem.
A kiadó most is ugyanaz: az International Anthem talán a legtöbbet emlegetett külföldi label ezen a honlapon, jó okkal. A zenei leíráson nem kellett sokat agyalnom, a sajtószöveg elég konkrét: "jazzel átitatott pszichedelikus, instrumentális folk-funk, amely összekapcsolja a múltat és a jelent". A Panamá 77 pedig az anyaország és a muzsikus születési évszáma összetéve, s a cirka 45 év alatt Villarreal nem kis utat tett meg zenei karrierjét illetően. A panamai hardcore/punk-színteret hátrahagyva, először szociális munkásként dolgozott egy Woodstock melletti farmon (bevándorlók egészségügyi papírjait intézte), majd némileg ironikusan már újonnani országában, Amerikában kezdett el mindenféle latin zenét és jazzt játszani, s az egyre több kínálkozó lehetőség révén kötött ki végül Chicagóban.
"Ez a lemez egyszerre a származásom és a jelenlegi életem története. Úgy tekintek a zenémre, mint az improvizáció és a szándék kollaborációjára, s mindez a közösség és az öröm szellemében." (D. V.)

Egy bővebb cikk a chicagoreader-en.