Blur vagy Oasis, Beatles vagy Stones? Naná, hogy régen a két utóbbi; manapság viszont valahogy a két előző a 'rock & roll', már ami megmaradt és formálódott belőlük.
Albarnt a Gorillaz főnök-énekeseként szerettem meg, a Tony Allenes zenéit még jobban bírtam, az első szólólemezét (Everyday Robots, 2014) követően pedig ezt a "kohezív meditációt a részekről, a mostról és a jövőről" a legjobban.
Az egykoron virgonc britpop beborultabb és szomorúbb, mint a műfaj lecsengése óta bármikor. Albarn vallomása szerint: "Saját sötét utazásomra indultam miközben az albumot készítettem, ami arra a hitre vezetett, hogy egy tiszta forrás mégiscsak létezhet. Olyan nyomasztó volt az év eleje, hogy tennem kellett valamit, ami kiemel ebből az állapotból..."
A lemez zeneileg nem váltja meg a világot: minimalista, néhol gagyiba hajló dobgép- és szintihangok à la utolsó Cohen-albumok, fel-felbukkanó érzelmes szaxofonfutamok, három instrumentális-ambientes intermezzo. Az album gerincét képező nyolc dalt összességében mégis a kortárs pop gyöngyszemei közé sorolom, Albarn fájdalmasan fenséges "kiemelése" tényleg mankóként nyúl a hónom alá ezekben a fullasztó időkben.
(Transgressive Records, 2021)